2009.09.11. 19:51
Sunset Boulevard - Alkony sugárút (1950)
Sunset Boulevard - Alkony sugárút (1950)
fekete-fehér amerikai filmdráma
írta és rendezte: Billy Wilder
forgatókönyvíró: Billy Wilder, Charles Brackett, D. M. Marshman Jr.
operatőr: John F. Seitz
William Holden - Joe Gillis
Gloria Swanson - Norma Desmond
Erich von Stroheim - Max Von Mayerling
Nancy Olson - Betty Schaefer
A helyszínünk a címben megjelölt hollywoodi utca, a filmsztárok kedvenc lakóhelye, ahol minden két-három (négy-öt) szintes villához tartozik legalább egy úszómedence, egy teniszpálya, három garázs (persze a megfelelő járgánnyal) - és még sorolhatnánk az egyéb kiegészítőket, ami csak szemszájnak ingere.
A film egy gyilkossággal kezdődik. A kezdő jelenetben egy jobb korokat megélt villa (melynek tulajdonosnője egy szintén jobb korokat megélt, a némafilmes korszakban valóságos sztárként ünnepelt Norma Desmond) medencéjéből a rendőrség és több tucat szenzációhajhász újságíró egy férfi (Joe Gillis) holttestét halássza ki. Egy jelentéktelen, másodrendű forgatókönyvírót lőttek itt le, ahogy ezt pontosítja számunkra a narrátor – aki nem más, mint a szóban forgó, mostanra már kihűlt író.
Ez a vége a történetnek, de Joe, szívélyes halott barátunk úgy érzi, muszáj megosztania velünk az előzményeket és visszavisz minket fél évvel a végzetes nap elé. A még nagyon is jó színben lévő Joe épp egy újabb filmötleten dolgozik (amelyek nála rendre vagy „nem túl eredeti”, vagy „túlságosan is eredeti” lesz ahhoz, hogy bármelyik stúdió rábólintson végre), mikor két tagbaszakadt fiatalember cövekel le küszöbén, és tartozásai fejében le akarják foglalni kocsiját. Hősünk ezután nekivág, és kölcsön utáni vadászata során már-már odáig jut, hogy vissza kellene menni a kisvárosba, ahonnan való, és újságírónak állhatna. Unalmas, de jobb, mint az éhhalál. Szerencsére – a végeredményt látva inkább szerencsétlenségére – egy autós üldözés végén, miután sikerült megmenekülnie a pénzbehajtóktól, egy ütött-kopott, lakatlannak tűnő villába keveredik az Alkony Sugárúton.
Itt találkozik Norma és Joe, és veszi kezdetét egy igen különleges kapcsolat. Norma gyűlöli a modern filmet, szerinte a színek, de legfőképp a hang, a dialógusok megölik a mozi lényegét, a művészetet, így hát megírt egy könyvet (Salome történetéből), egy filmötletet, ahol a dialógusokat egészen lecsökkentette, a drámaiságra fektette a hangsúlyt, és saját kifejező tekintetének. Nincs olyan jelenet, ahol a színésznő ne tűnne fel saját elképzelései szerint – ez az álma, a rivaldafényben pompázni ismét. Nem tudja, hogy már alig akad az új generációból, aki emlékezne nevére, nem is sejti, hogy inasa, Max (egyben első férje, és első rendezője, aki felfedezte őt) küldözgeti a rajongói leveleket, és el sem tudja képzelni, hogy a házába keveredett író nem azért vállalja, hogy segít átfogalmazni, rendbe szedni a forgatókönyvet, mert lenyűgözi az, egyszerűen csak pénzre van szüksége. Norma a milliomosok könnyedségével lepi meg új házi kis kedvencét (talán erre utalhat, hogy eddigi háziállatát, a majmot az első éjszaka szertartásosan eltemetik?) mindenféle ajándékkal, ruhákkal, cigarettatartóval, stb. a férfi pedig nem rest ezt maximálisan kihasználni.
Kapcsolatuk nem zökkenőmentes, de jó úton halad, Joe megszereti a kényelmet, hamarosan a nő szeretője lesz, de ez a látszatboldogság nem tarthat sokáig. A férfi beleszeret barátja mennyasszonyába, Bettybe, akivel közös forgatókönyv írásába fognak, miközben Norma beleéli magát abba a csalfa hitbe, hogy újra kamerák elé állhat, pedig a régi stúdiójának eszébe sincs megfilmesíti képtelen könyvét.
Summa summarum, az „álompár” kapcsolatának csúfos kenyértörés lesz vége, amelynek részletet már jól ismerjük – egy golyó a hasba, és kettő a hátába, majd egy kellemes merülés a medence vizében. De Norma álma valóra vált, vakuk villanása, kamerák éles szeme láttára vonulhat le a villa lépcsőjén, valószínűleg a rendőrök karjai közé.
Ami bejött: Egyrészt a narrátor szerepében tündöklő hulla, és morfondírozása arról, hogy amikor kihúzzák a vízből, milyen kedvesen, óvatosan bánnak vele, ahogy csak a halottakkal tudnak az emberek. Másrészt pedig Gloria Swanson, mint Norma. Kétségem sem volt felőle, hogy ez a nő elmebeteg (gratula hozzá a sminkeseknek is, sokat dob rajta). Ugyanakkor kedvenc jelenetem, a szerelmes karakterét játszva, hisz ez is csak egy szerep lehetett csupán, előbb az asztalon táncol, majd Charlie Chaplinnek öltözve bohóckodik fiújának – tényleg elragadó volt, ott kedvelni kellett.
trailer itt
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
