színes angol-olasz-amerikai filmdráma

 

rendező: Michelangelo Antonioni

író: Michelangelo Antonioni, Julio Cortázar

zeneszerző: Herbie Hancock

operatőr: Carlo Di Palma

 

szereplők:

David Hemmings - Thomas

Vanessa Redgrave - Jane

Sarah Miles - Patricia

John Castle – Bill

Julian Chagrin – Mime

Peter Bowles – Ron

 

 A Nagyítás. Nem is tudom, előjáróba milyen hasznos információkkal kápráztassalak el titeket. Puffogtathatnék frázisokat adaptálásról, a művészet és a valóság, az illúzió és a valóság kapcsolatáról, de ki vagyok én, hogy erre vetemedjek? Elemezze az, aki szereti a filmet, én csak elmesélem nektek, miről szól.

 A kezdet kezdetén egy autónyi bohócszerűre sminkelt, bohém fiatalt látunk, ahogy kurjongatva, éljenezve szlalomoznak járgányukkal egy téren, majd felpattanak, és kirohannak az utcára az emberek közé. Zajosak, vidámak, tele vannak frissességgel és élettel. Nem úgy mint a következő képen látható menedékházból kiballagó férfiak (ha nem mondják, simán elhittem volna, hogy gyári munkások), akik megfáradva, szótlanul kitámolyognak a kapukon. Nagy a kontraszt, mi?

 Közöttük azonban van egy fiatalember, akit könnyen kiszúrunk a tömegből, elég gyanúsan viselkedik, főleg amikor elsettenkedik társaitól, és behuppan kocsijába. Nem vagyok teljesen képben Anglia szociális helyzetével, de feltételezem, hogy nem minden csöves közlekedik ilyen luxusautóval… Végül megérkezik egy műterembe, modellek, fényképezőgépek, és lámpák tömkelege veszi körbe, s egy pohár borral indítva a munkát kivedlik a homeless szerepből, és mint egy igazi, elvont művész brillírozik. A híres, anorexiás felkapott modellekkel sem kivételezik, parancsolat, utasítgat, és kattintgat, sokat, igazi átéléssel, és max annyi időre áll meg, hogy csókot lehelhessen a lány nyakára.

 Hosszasan szemlélhetjük hogy dolgozik, egy lánnyal, sok lánnyal, meló, meló, meló. Trükkösen szabadul meg az őt idegesítő modellektől, pihentetésképp, hogy relaxáljanak becsukhatja a szemüket, és addig ő maga egyszerűen kisétál az ajtón.

 Egy festő barátjával fut össze, ő is a művészet megszállottja, talán jobban is mint barátnőjéé, akit hősünk, nevezzük nevén: Thomas el is csábítana. Ez nem jön össze egyelőre, így kénytelen beérni azzal a két fiatal leányzóval, akik műtermében várják, és bááármit megtennének azért, hogy a srác fényképezőgépe elé állhassanak. Egyelőre derogál neki két ilyen senkivel összeszűrni a levet, de kitudja, meddig marad ez így.

 Ismét megszökik a munka és felelősség elől, és beiktat magának egy kiruccanást egy régiségboltba, de az eladó nem túl lelkes bácsika. (A tájképek előtt állva Thomas szemébe hazudja, hogy nincsenek képeik, főleg nem tájképek, meg hát, ami van is, mind eladva.) Thomas nem tehet mást, megörökíti a boltot, egy barátja kedvéért, és nekivág egy könnyed sétának a parkban. A galambok után más érdekes jelenség vonja magára a figyelmét, méghozzá egy pár, ő pedig jó lesifotósként a bokorból megörökíti enyelgésüket.

 A nő észreveszi, és letámadja őt, hogy ezt nem teheti meg, megzavarja nyugalmukat, nem fényképezhet le bárkit csak úgy, el akarja venni tőle a gépet, mindenáron meg akarja kaparintani a képeket, de magyarázatot nem ad hirtelen felindulására. Thomas pedig flegmán, gyorsan lerázza őt, esze ágában sincs nekiadni a képeket. Újra visszatér a régiségboltba, ahol immár a tulajjal, egy fiatal nővel találkozik, beszélget vele, mintha tényleg érdeklődne utána, de figyelmét hamar eltereli egy hatalmas fa propeller, amit rögtön meg is kell vásárolnia. Valóban megkedvelte a lányt, mint kiderült barátja meg akarja venni a helyet és Thomas véleményét kérte ki, de ő most egy kísérlet erejéig megpróbálta rávenni, hogy másikat válasszon helyette.

 Találkozik ügynökével valami étteremben, és megmutatja neki a menedékhelyen készített képeit – végre valami számomra is értékelhető, nem a modellek művi csillogása, a flitterek és a bárgyú pofavágások, hanem igazi, és remekül elkapott pillanatok. Thomas a divatfótózást a pénzért csinálja, semmi kétség, igazi tehetségét viszont egy megrázó könyv lapjain mutatja be.

  Még haza se ér, keze csupán a kilincsen, s a parkban látott nő máris futva érkezik. Céltalanul próbálja megszerezni képeit, Thomas céltalanul próbálja kicsikarni belőle, hogy miért ilyen fontos ez neki, és közben folyamatosan azzal fárasztja a lányt, hogy mennyire jó modell lenne, próbálja ki, pózoljon kicsit. A lány megpróbál lelépni a fényképezőgéppel, de lebukik, ezután testét kínálja fel a képekért, de Thomas nem vevő a dologra – megígéri, hogy odaadja a képeket, de kicseréli a szalagokat, az ismeretlen lány azonban még mindig le akar feküdni vele, majdnem össze is jön nekik, de a körülmények közbeszólnak, a lány pedig rájön, hogy sietnie kell, meghagyja számát és elrohan.

 Thomas előhívja a képeket, nagyító alá veszi minden egyes kockáját, valószínűleg ha a nő nem csigázta volna fel ennyire, nem érdekelnék ezek a buta képek. Elkezdi részleteiben nagyítani őket, kiderül az is, hogy a férfi sokkal idősebb nála, az egyik képen pedig a nő tekintete célirányosan az egyik bokor felé mutat, így azt a területet is megvizsgálja közelebbről. Érzi, hogy valami nem stimmel, csak még nem találja a titok nyitját. Újabb trükközés, újabb nagyítás és a bokorból előtűnik egy férfi alakja, amint pisztolyt szegez a párosra. Ez áám az izgalom, mi? (Antonioni helyében mindenképp raktam volna valami háttérzenét, és nem 20 percbe telt volna a megfejtés, de tudom, én túl hollywoodi vagyok, ez meg hát művészet.)

 Hősünk tehát megmentett egy életet. Ezen felbuzdulva fogadja a reggel megismert két lányt, akik szeretnének modelkedni neki, és egy pankrációnak indult testmozgást követően huncutkodnak egy sort. Hamarosan a srác érdeklődése a hölgyek után teljesen megszűnik, ismét a képek tanulmányozásába kezd. Az utolsó képen, miután a lány elfutott tőle a parkban, mintha egy fekvő férfi alakot venne észre a bokorban. Mégsem sikerült megmentenie a férfit? A gondolat is borzalmas, nem hagyja őt nyugodni, az éjszaka közepén visszatér a parkba, és meg is találja a férfi tetemét.

 Sokkolt hősünk visszamegy festőművész barátjához, meglehetősen alkalmatlan pillanatban tör rájuk, de a lány ragaszkodik hozzá, hogy végignézze az eseményeket, amitől neki jó lesz, Thomasnak kevésbé, majd a srác visszasiet lakásába. Amit teljesen feldúltak, egy kivételével eltűntették képeit. A festő barátnője átmegy hozzá, Thomas elmeséli neki a gyilkolós sztorit, a párbeszéd közöttük elég zavaros – legalábbis számomra, de szerencsére a lány lelép gyorsan.

 Egy véletlen folytán megpillantja a parkos nőt, és a nyomába szegődik, egy raktárhelyiségben tartott félelmetesen mozdulatlan koncertre érkezik, az erősítő zúgni kezd, a gitáros ideges, és széttöri hangszerét. Erre minden kiscsaj sikítani kezd, és a tömegbe dobott fadarabokra vetik magukat.

 Becsönget egy meglehetősen puccos házba, ahol házibulit tartanak, isznak, drogoznak, zajlik az élet, itt találkozik Thomas az ügynökével/barátjával, őt is értesíti a gyilkosságról, de a férfi nem akar belevonódni a történet.  Sőt arra a kérdésre, hogy mit is látott Thomas elhabog egy semmit. Ki érti ezt?

A srác kelletlen ugyan, de csatlakozik a mókázáshoz, ki is üti magát egész estére. Másnap megint kimegy a parkba, hosszas sétát tesz, de már nem lát semmi nyomot, mintha mi sem történt volna, ha megtörtént egyáltalán. És a bohóckodó fiatalok tovább randalíroznak, bemennek egy teniszpályára, és láthatatlan labdákkal pantomim módra játszani kezdenek, a többiek pedig lélegzet elakadva figyelik. A láthatatlan labda átszeli a kerítést, és Thomast kérik meg, hogy hozza vissza, ő pedig mit adj isten, elkocog a labdáért, felkapja, és visszadobja.

 

Ami bejött: A bohócaim, édesek voltak, főleg a végén! Egyébként… ha elsőre láttam volna, biztos több is akad. De azt hiszem minden filmszakos ismeri a szitut, félévente minimum egy, de lehet hogy három kurzuson is levetítik.